[ Vissza a főoldalra ]

Emlékirat

Miért?

   Mi, jelenleg felnőtt korú nők és férfiak, az utolsó nemzedéke vagyunk a kelet-európai diktatúrák elől nyugatra menekülteknek. Ezt meggondolva, kötelességünknek kell éreznünk az utókor előtt, hogy tanúvallomást tegyünk erről a lépésünkről.

   Menekülésünk, új életet kezdésünk, a „nyugati magyarság” mint fogalom és mint jelentős embertömeg megjelenése: a magyar történelem szerves része. Tudós történészek, demográfusok, szociológusok otthon megírhatják és meg is fogják írni, hogy körülbelül hány és milyen kategóriájú ember vett részt ebben a migrációban s hova települtek le. De hogy ez hogyan zajlott le egyfelől a lelkünkben, másfelől a konkrét valóságban, milyen tapasztalatokra tettünk szert mindezek közben – nos, azt csak mi tudhatjuk.

   Minden ember élete egy regény – szokták mondani. Minden ember tudna írni legalább egy érdekes regényt: a saját élete regényét. Persze a regényírás tehetség és mesterség kérdése is, ezért a mondás csak félig igaz. De minden beszélni és írni tudó ember el tudja mondani és le tudja írni élményeit, tapasztalatait, gondolatait, szenvedéseit, örömeit, és ez, ha nem lesz is a szó szépirodalmi értelmében vett regény, mindenképp értékes emlékirat lesz, a jövő történészei számára pedig hiteles adatforrás.

   Fogjunk tehát hozzá mindnyájan, írjuk meg egyéni, illetve családi emlékiratainkat. Az EKE vállalkozik rá, hogy ezeket összegyűjti, akár az egész világból is, és gondoskodik az összegyűlt anyag sorsáról.

Hogyan?

   A lehető legegyszerűbben: úgy, hogy kiteszünk magunk elé egy papírlapot, veszünk egy íróeszközt, vagy leülünk a számítógépünk elé, bekapcsoljuk a szövegszerkesztő programot, s elkezdünk írni. Úgy, mintha már létező vagy egyelőre még csak elképzelt unokánknak mesélnénk arról, hogy honnan jöttünk, kik voltunk otthon az óhazában, miért kellett nyakunkba vennünk a világot, miért és hogyan állapodtunk meg ott, ahol megállapodtunk, hogyan vertünk vagy nem vertünk gyökeret, hogyan alakult az életünk, milyen gondokkal küzdöttünk meg – és így tovább.

   Nem törődünk azzal, hogy szépen írjunk; azzal törődünk, hogy az igazat írjuk, minél több részlettel és konkrét adattal.

   Amikor úgy érezzük, hogy befejeztük, kéz- vagy gépírással, számítógépes szerkesztés esetén printerrel kinyomtatva, elküldjük az EKE címére. Fontos, hogy egy rövid kísérőlevélben megjegyezzük: nyilvánosnak szánjuk-e az elküldött szöveget vagy bizalmasnak. Ha nyilvánosnak szánjuk, akkor például ha az EKE kiad egy válogatást ezekből az emlékiratokból, abba felveheti a mi szövegünket is – természetesen a nevünk, a szerzőségünk feltüntetésével. Ha valamilyen okból bizalmasnak szánjuk, akkor az EKE csak megőrzi emlékiratunkat, kötelezettséget vállalva arra, hogy engedélyünk nélkül semmit sem hoz belőle nyilvánosságra.

Mi lesz a sorsa?

   Minden egyes egyéni emlékirat sorsa, akárcsak az egész vállalkozás sorsa attól függ, hogy hány és mennyire tartalmas szöveg gyűl össze.

   Ha kb. félszázas nagyságrendben futnak be használható szövegek, akkor az EKE kuratóriuma elhatározhatja, hogy ezekből kiad egy válogatást, akár a „rendes” EKE-könyvek sorában, akár külön kötetben, és folytatja az akciót (várja az újabb emlékiratokat). Ha több használható anyag érkezik, akkor az EKE tárgyalást kezdhet egy magyarországi vagy erdélyi kiadóval az emlékiratok sorozatban való megjelentetése céljával – az EKE és az illető cég közös kiadásában.

   Itt természetesen csak a nyilvánosnak szánt emlékiratokról van szó, a bizalmasnak szántak továbbra is a fiókban maradnak. De az EKE végül minden szöveget, tehát a nyilvánosnak és a bizalmasnak szántakat is, a maguk eredeti (az EKE címére elküldött) formájában örökös letétbe fog helyezni Magyarországon, az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában vagy az Állami Levéltárban.

   Az EKE címére postán érkező vagy személyesen átnyújtott kéziratot az EKE kuratóriumának valamelyik tagja, esetleg az EKE könyveinek stockholmi szerkesztője írásban megköszöni, az átvételt nyugtázza. Ugyanez a személy tisztázza a szerzővel, hogy minek kell tekinteni a kéziratát: nyilvánosnak-e vagy bizalmasnak, megjelentetés esetén fel lehet-e használni az egészet vagy ki lehet-e emelni belőle bizonyos részleteket stb.

   Ezen a honlapon, a Fórum rovatban, további kérdéseket lehet feltenni, szempontokat lehet kifejteni az akcióval kapcsolatban, s ha ezek és a rájuk adott válaszok közérdekűek, akkor ezek nyilvánosságot kapnak.

Az „EKE Emlékirat” sorozat

   Az első fecskék honlapunk e fejezetének 2004 áprilisában történt közzététele óta már jelentkeztek. Talán nem követünk el indiszkréciót, ha jelezzük, hogy egy Svédországban élő erdélyi asszony és egy ugyanitt élt – nemrég elhunyt – délvidéki férfi emlékiratának készüléséről, illetve az utóbbi esetben a svédül írt szöveg magyar nyelvre való fordításáról értesültünk.

Emlékirat 2005    Kezünkbe került azonban egy teljesen kész emlékirat is: egy anyaországi, jelenleg is ott élő, történelmi nevet viselő asszony Életrezzenések című családi krónikája. Úgy került a kezünkbe, hogy szerzője – könyvklubunk tagja lévén – ránk bízta a sorsát, és mi Túlélő falvak című könyvünk utólagos mellékleteként, kissé elkésett karácsonyi ajándékként tagtársaink számára, egyben egy új sorozat első köteteként megjelentettük. A példányokat 2006 elején postáztuk a 2005-ös könyvkiadási ciklusban részt vetteknek.

   Minderre az által nyílt lehetőség, hogy könyvklubunk svédországi tagjai közül sokan önként felkerekítették 150 koronás évi tagdíjukat 200-ra, mások pedig ajándék előfizetést tettek egy-egy otthon élő rokonuk, barátjuk számára. Ez annyi pénztári többletet eredményezett, amennyi fedezte az Életrezzenések nyomdai költségeit; a postai szétküldést már a 2006-os kötet költségvetéséből kellett előlegeznünk.

   Az EKE Emlékirat címmel elindított új sorozat egyes köteteit csak azokban az években tudjuk megjelentetni, amikor tagtársaink önkéntes áldozatkészége erre újra lehetőséget teremt.

[ Vissza a főoldalra ]


Utolsó módosítás: 2008.04.11.